Ablaknak lenni a transzcendens felé...
Szép Mónika hitoktató, Kolozsvár
Brassai Sámuel és Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Brassai Sámuel és Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Loading...
Loading...
A hívatásomról gondolkodva Bruno Ferrero Jézus arca című története jutott eszembe. A történet Epifanio szerzetesről szól, aki felfedezve ikonfestő tehetségét, útnak indul és olyan modellt keres, aki a leginkább kifejezheti Krisztus arcát. Látszólag nem jár sikerrel. Éjjel álmában egy angyal visszavezeti azokhoz az emberekhez, akikkel útja során találkozott. A szerzetes felismeri, hogy mindenki arcában volt valami, ami őt Jézushoz tette hasonlóvá: egy fiatal asszony öröme, egy gyermek ártatlansága, egy beteg szenvedése, egy gyóntatópap irgalma, egy bohóc vidámsága, egy anya jósága...így születik meg egy gyönyörű ikon Epifanio által. Ez a történet jól szemlélteti hivatásom útját minden előzményével együtt.Loading...
Loading...
Loading...
Loading...
Istent oktatni, tanítani nem lehet, csak megmutatni lehet, kisugározni a bennünk lévő Istent. Korosztálytól függetlenül segíthetünk egymásnak meglátni a másik emberben Krisztust, visszatükrözni az egymásból áradó fényt. Hitoktatónak lenni nem rutinos, fáradságos munka, hanem folyamatos figyelés, jelenlét, látás, láttatás, elfogadás, öröm, töltekezés, növekedés. Loading...
Loading...
Ennek megértéséhez, megéléséhez hozzájárult elsősorban a családom, ahol a kétnyelvűség illetve szüleim különböző felekezete – katolikus és ortodox – nekünk, gyermekeknek nyitottságot, elfogadást tanított. A gimnáziumban az osztályfőnökömmel kialakított bensőséges kapcsolat, később a középiskolai évek a temesvári Gerhardinumban, ahol a családias hangulat és tanáraink, nevelőink jóságot és odafigyelést sugárzó arca mind-mind megéreztették velem, hogy az én kezemben is “ecset” van, és ez az “ecset” ajándék, Tőle van. A kolozsvári teológiai tanulmányaim is ezt erősítették bennem, “ablaknak lenni a transzcendens felé” tanárom egyik mondata most is elérendő célként él bennem.
Ennek megértéséhez, megéléséhez hozzájárult elsősorban a családom, ahol a kétnyelvűség illetve szüleim különböző felekezete – katolikus és ortodox – nekünk, gyermekeknek nyitottságot, elfogadást tanított. A gimnáziumban az osztályfőnökömmel kialakított bensőséges kapcsolat, később a középiskolai évek a temesvári Gerhardinumban, ahol a családias hangulat és tanáraink, nevelőink jóságot és odafigyelést sugárzó arca mind-mind megéreztették velem, hogy az én kezemben is “ecset” van, és ez az “ecset” ajándék, Tőle van. A kolozsvári teológiai tanulmányaim is ezt erősítették bennem, “ablaknak lenni a transzcendens felé” tanárom egyik mondata most is elérendő célként él bennem.
Tizenkét éve hitoktatok Kolozsváron, a “Brassai Sámuel” és “Apáczai Csere János” líceumokban. Már az első tanítási évemben kikristályosodott szerepem: eszköz vagyok, és nem csupán ismeretátadásra van szükség, hanem a szerető Isten elsősorban magunkban és társainkban való felismerésére, megtapasztalására. A vallásórák számomra ma is ilyen lehetőségek, az Istennel, önmagunkkal és a mellettünk lévőkkel való találkozások. Módszereim kiválasztásában is ez az elsődleges szempont. Olyan jó érzés tudni, és tudatni, hogy együtt járjuk ezt az utat. A diákjaimtól nagyon sokat tanulok.
A módszertani szolgálatot néhány éve kaptam, hálás vagyok kolleganőmnek, Hodor Erikának, hogy ezt nem kell egyedül teljesítenem. Ezt a szerepemet is a fentiek fényében tudom csak igazán értelmezni, a hitoktató kollegákkal és papsággal egymást kiegészítve és folyamatosan segítve dolgozunk együtt. Öröm megtapasztalni, hogy mindannyiunk számára közös a cél, szeretünk együtt gondolkodni, gyermekeknek lelkinapokat, „Örömszombatokat”, táborokat szervezni. Úgy gondolom vidám kis csapat vagyunk.
Feladatkörömhöz tartozik a teologián tanuló harmadéves hallgatók pedagógiai gyakorlata is. Ezek az alkalmak jó lehetőségek arra, hogy a leendő katekéták kipróbálhassák mindazt, amit az egyetemen elsajátítottak. Jó látni, hogy egy-egy vallásórán megtapasztalt élmény milyen lelkesedéssel tölti el a hallgatókat, erőt merítenek útjuk folytatásához. Velük is “ecsetekről” szoktam bezsélgetni, és arról, hogy milyen nagy örömmel tölt el, amikor Vele együtt festegetünk. Mert igen, ikonfestők vagyunk.
Feladatkörömhöz tartozik a teologián tanuló harmadéves hallgatók pedagógiai gyakorlata is. Ezek az alkalmak jó lehetőségek arra, hogy a leendő katekéták kipróbálhassák mindazt, amit az egyetemen elsajátítottak. Jó látni, hogy egy-egy vallásórán megtapasztalt élmény milyen lelkesedéssel tölti el a hallgatókat, erőt merítenek útjuk folytatásához. Velük is “ecsetekről” szoktam bezsélgetni, és arról, hogy milyen nagy örömmel tölt el, amikor Vele együtt festegetünk. Mert igen, ikonfestők vagyunk.
Szabó T. Anna: A belső mosoly
A belső mosoly nem beszél,
csak szavak nélkül simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,
a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
mindvégig ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,
a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,
a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a nap.
A belső mosoly nem beszél,
csak szavak nélkül simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,
a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
mindvégig ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,
a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a félelem,
a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a nap.