Petőfi Sándor

Levontad rólok kezedet, Ugy távozának el, Bár meggyőződésed vala, Hogy első, akivel Találkoznak, a nyomor lesz, S majd el sem hagyja őket ez. De szép hited, tisztelt apa, Tudd meg, nem teljesűlt, S ha tán a szükség egykoron Reájok nehezűl, Te lész utósó, akinek Segélyeért könyörgenek.

S ők boldogok, (érdemlik is Sok szenvedésökért!) Oly véghetetlen boldogok, Hogy hozzájok se' fér A gyűlölség és a harag, Hogy néked megbocsátanak; S kivánják: légy boldog te is!... De bár kivánjanak Neked minden jót, hasztalan; Mert ki elhagyja csak Egy pillanatra gyermekét, Örökre elhagyj' azt az ég. 		Pest, 1847. november

Te voltál egyetlen virágom; Hervadt vagy: puszta életem. Te voltál fényes napvilágom; Lementél: éj van körülem. Te voltál képzeményim szárnya; Megtörve vagy: nem szállhatok. Te voltál vérem forrósága;	 Meghűltél: oh, majd megfagyok. 						Pest, 1845. január

PACSÍRTASZÓT HALLOK MEGINT

Pacsírtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár. Oh istenem, mi jólesik A harci zaj után e dal, Mikéntha bérci hűs patak füröszt Égő sebet hullámival. Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok. Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem. Emlékezet s remény, ez a Két rózsafa ismét virít Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek... Terólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek, Ki lelkem üdvessége vagy, Kit istentől azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég. Dalolj, pacsírta, hangjaid Kikeltik a virágokat; Szivem mily puszta volt és benne már Milyen sok szép virág fakad. 			Betlen, 1849. március 8.

Mindent tevél, amit szabad És amit nem szabad, Hogy visszatartsad ellened Szegűlt leányodat; Bekeriték őt apai Tekintélyednek falai, S úgy volt ármányaid között, Mint hálóban a hal, És fenyegetted haragod Gyilkos villámival... És mégis elment gyermeked Az ifjuval, kit szeret. Mi volt forrása tetteid Sötét folyóinak? Tán a szülői aggalom A jövendő miatt? Ez volt a szép palást, amely Rút önzésed takarta el. Árúnak tartád gyermeked, S rá alkuvál is már... Szeretném tudni: mennyiért Kérték s mi volt az ár?... Vásárra vitted, tehetéd, Mert hisz te adtad életét.

Te legalább ezt gondolod. Hah, milyen lázitó, Mily iszonyú tett volna ez, Ha nem voln' olyan ó, Ha minden istenadta nap Meg nem történnék újolag. Van embervásár, szinte van Ott túl a tengeren, De az adó-vevő fehér, S az áru szerecsen, Mig itt minálunk az apák Magzatjaikat árulják. Igy cselekvél te is... vagy mondd Hazugnak szavamat, Tégy tanuságot róla, hogy Szeretted lyányodat, Beszélj!... egy hangod sem lehet, Mely megcáfolna engemet. Midőn ármányod szétszakadt, S leomlott minden gát, S az ifju végre elvivé Magával a leányt, Annyit se' mondál nékiek: Vajon lesz-e mit ennetek?

Álmodom-e? Vagy látok igazán? S akit látok, Tündér-e vagy leány? Akár leány, Akár tündér lenne, Mit bánnám én, Csak belém szeretne! Dunavecse, 1844. április-május

Nem megyek én innen sehova, Noha sorsom itten mostoha; Hát ha volna még mostohább is, Nem maradnék-e itt tovább is? Nagyon kedves nekem ez a hely; Elmegy majd a tavasz, menjen el, Elmehet a nap, a csillagok... De én nem mék, én itt maradok. Fa vagyok én, lelkem a gyökér, Gyökér nélkül a fa meg nem él; S hogy téphetném azt ki földéből, Idevaló mátkám szivéből? Azért nem mék innen sehova, Noha sorsom igen mostoha; De ha volna még mostohább is, Megmaradnék itten tovább is. Debrecen, 1843. december

Oda járok, hova senki nem megyen, Hogy a világ szeme észre se vegyen. Nekiadom ott magam a bánatnak, Szememből a könnyek csak úgy szakadnak. Soha, soha ilyen őrült szerelem! Nem tudom én, mit fog tenni énvelem! Mérföldekre belátom a világot, Szerelmemben egy lépésre sem látok. Örökös bujdosásban van a lelkem, Egyre űzi nyughatatlan szerelmem, Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem? Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében? Szatmár, 1846. október 10. után

Rózsabokor a domboldalon, Borúlj a vállamra, angyalom, Súgjad a fülembe, hogy szeretsz, Hej, milyen jólesik nekem ez! Lenn a Dunában a nap képe; Reszket a folyó örömébe', Ringatja a napot csendesen, Épen mint én téged, kedvesem. Mit nem fognak rám a gonoszok, Hogy én istentagadó vagyok! Pedig mostan is imádkozom... Szíved dobogását hallgatom. Pest, 1847. november

Üres már a fecskefészek Itt az eszterhéj alatt, Üres már a gólyafészek Tetejében a kéménynek... Vándor népe ott halad. Ott a messzeség homályin, Ott az égnek magasán. Látom még, mint kis felhőket, Vagy már nem is látom őket? Csak úgy képzelem talán. Elröpűlnek, elröpűlnek, Tavasz s nyár vendégei, És őket már nemsokára A kertek s mezők virága S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt Majd borul, majd kiderűl. Ajka még mosolyg, s szemébe Könny tolúl... ennek sincs vége, S ajkán ujra mosoly űl. Bús mosolygás és vidám könny! Csodálatos keverék. Észrevétlen karon fogja És egy más világba vonja A merengés emberét. Órahosszat elmerengek, És ha egy elejtett tárgy Vagy harang, amely megkondul, Fölriasztott álmaimbul: Elmém, nem tudom, hol járt? 		Szatmár, 1847. szeptember 1-7.

Mikor isten a férfit teremté, Homlokára szállt sötét ború, Nem tudom mért?... csakhogy e borúból Lett a felhő s égiháború. Mikor isten a hölgyet teremté, Örömében sírva fakadott. Most is látni ez örömkönnyeknek Cseppjeit, a sok szép csillagot. 		Cinkota, 1845. szeptember

De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?... hiszen Még csak hírét sem hallom, Még csak nem is izen. Hát ily hamar felejt, ily Hamar felejthetett? Az még valószinűbb, hogy Sohasem szeretett. Azt tartják: nem a nyelv, de A szem mond igazat. Én hittem ezt, s hitemnek Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, amely Azt mondá, hogy szeret... Szégyeld magad, szégyeld, te Könnyenhivő gyerek! Most már egyéb nincs hátra, Mint őt felejteni. Ki innen, ki szivemből, Emlékem kincsei! Hajós vagyok, ki vészkor Mindent tengerbe vét, Hogy az üres hajóban Megmentse életét. Pest, 1847. március

Németből Schiller után Forrás mellett űlt a gyermek, Koszorúkat kötözött, S látta őket elragadtan Tűnni a habtánc között. Éltem így röpűl, miként a Forrás, fáradatlanúl, S mint a koszorúk, sietve Ifjuságom elvirúl. Ne kérdjetek, mért busongok Éltem rózsaidején; Minden örvend és reményel A tavasznak jövetén. Ámde az új természetnek Ébredő hangezrede Kebelemnek rejtekében Csak nehéz bút kelthete.

Nem vidítnak a vigalmak, Melyeket nyujt a szép tavasz; Egy köt engem csak: közel van, S mégis messze tőlem az. A kedvelt árnykép elébe Vágyva nyujtom karomat, Haj! nem érem el s ez érzet Csillapítatlan marad. Jőj le, jőj, o szép leányka, Hagyd kevély lakod falát, Majd virágit a tavasznak Kebeledbe hintem át. Ime, dal zeng a berekben, S tiszta zajjal jár az ér; Egy boldog szerelmü szívpár Kis kunyhóban is megfér. 			Pápa, 1842. február

Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor mégis megbántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od'adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! És ez - büntetésül - nem reped meg. Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Petőfi Sándor költeményeinek ajánlójaként legalább annyira nehéz a dolgom, mint a költőnek ilyen lélekhez szóló verseket írni. Ezekben az összegyűjtött versekben, ha elég figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy a költemények kezdőbetűiből kiolvasható a híres magyar költő Petőfi Sandor neve. Az őszi és tavaszi évszakok dominálnak, a természet által nyerünk betekintést érzelmi világának komplexitásába. Verseibe könnyen bele tudjuk magunkat képzelni. Gyűjteményemet csak ajánlani tudom, hiszen tele van csodaszép virágokkal, amelyek a lélek botanikáját és virágzását jelképezik. Azért ezeket a verseket vállasztottam, mert ezek állnak a legközelebb a jelenlegi hangulatomhoz. Költészetére a szerelmi líra és a tájlíra egyaránt jellemző.

PACSÍRTASZÓT HALLOK MEGINT................6 EGY APÁHOZ................7 TE VOLTÁL EGYETLEN VIRÁGOM... ................9 ŐSZ ELEJÉN................10 FELHŐ ÉS CSILLAG................11 IFJÚ A PATAKNÁL................12 SOK EMBERT ISMEREK... ................13 ÁLMODOM-E?................14 NEM MEGYEK ÉN INNEN SEHOVA... ................15 DE MÉRT IS GONDOLOK RÁ?... ................16 ODA JÁROK, HOVA... ................18 RÓZSABOKOR A DOMBOLDALON... ................19 A BOROZÓ................20 AZ UTÓSÓ VIRÁGOK................21 ELEMZÉS................22 ÁLLTAM SÍRHALMA MELLETT...-ÁTÍRT................23

PETŐFI SÁNDOR 15 KÖLTEMÉNYE

Petőfi Sándor "Az utósó virágok" című verse a 3. költői korszakába sorolható be a romantikus szabadságeszmény és forradalmi látomásköltészet jegyei miatt. A versbeszélő látnoki képességekkel rendelkezik, feszült lelkiállapota figyelhető meg. Ezért az óda műfajába sorolható be. 		Az ősz, mint toposz az elmúlást szimbolizálja, melynek hangulatát már az első versszakban megteremti. Párhuzamot generál a természet és az ember hangulata között. A versszervezőelv az ellentétre épül, mivel a virág az ifjúságot, a szerelmet jelképezi és az ősz ennek az elmúlását láttatja. "Nincsen a mezőkön semmi" idézet is azt mutatja, hogy eltűnt a boldogság, már azt is keresni kell. A vers beszédhelyzete leíró, megszólításos, címe témajelölö, mivel a virágokat az utolsó rendíthetelen hazafiakra is lehet érteni, akiket már nehezen találni a nemzetben. Azokat összegyűjtötték és megölték őket, a versbeszélő szerint könnyebb a halál ha azok néznek ránk akik szeretnek minket, így nem érezzük hiábavalónak az életet. 		Végül azért ezt a verset választottam, mert magábafoglalja Petőfi költészetének az ódai jellegzetességeit és nyelvezetének egyszerőségét, ezért könnyen értelmezhető, és a virágmotívum is tetszett benne.

Álltam kórágya mellett Keresztbefont kezekkel... Mozdúlatlan szoborként... Sápadt arcára szegezett szemekkel. Áll a kislány a temetőben, S a halálra tekint fel, Mely árvává tevé, mely Elvette minden kincsét.

Őszi idő a javából, A természet homlokáról Minden szépet leragad. Nincsen a mezőkön semmi, Még a kertben is keresni Kell már a virágokat. Kis Juliskám összeszedte És bokrétává kötötte A maradék szálakat. Jól tevéd, kis feleségem, Kedvet szerzesz evvel nékem S tán velök sem tész roszat. Már ha úgyis halniok kell, Haljanak hát legalább el Itt, hol látják szemeink; Könnyebb lesz talán halálok, Hogyha azok néznek rájok, Akik őket szeretik. Koltó, 1847. október