Tündérország titkai

Tündérország titkai

Aranyosi Ervin: Pocsolya

Az okos felnőttek nem értenek engem.
Miért kelt jó érzést egy pocsolya bennem?
Miért jó megállni, benne tapicskálni,
a nagy pocsolyából, sok kicsit csinálni?
– Áh, úgy sem mondom el! Te ezt úgy sem érted,
mert neked nehézség, akadály az élet,
Én meg csak élvezem, ahogy a víz freccsen,
hagyom, hogy az eső az arcomra essen…

Forrás: https://versek.aranyosiervin.com/a-nap-gondolata/aranyosi-ervin-pocsolya/

GONDOLATÉBRESZTŐ

Valószínűleg veled is megtörtént már az, hogy úgy érezted, a felnőttek nem értenek meg, nem fogadnak el olyannak, amilyen vagy.

- Milyen érzéseket váltott ki belőled ez a helyzet?

- Kinél találtál megértésre?

- A későbbiekben sikerült-e megbeszélned az adott felnőttel a problémát? Sikerült közös nevezőre jutnotok?

- Szerinted mi lehet az oka annak, hogy a felnőttek sokszor nem értik meg a fiatalokat?

Nemcsak te küzdesz ilyen problémákkal, hanem történetünk főszereplője is, aki már izgatottan várja, hogy megismerkedjetek.

Egy játékra hív téged. Azt kéri tőled, hogy fejtsd meg az alábbi linken található keresztrejtvényt. Ha ügyesen dolgozol, a megfejtésből megtudod, milyen mesei lény ő!

Játékra fel!

Ki vagyok én?

Olvasd el figyelmesen a meseregény alábbi részletét, hogy meg tud oldani a hozzá kapcsolódó feladatokat!

Szabó Magda: Tündér Lala
(részlet)

A tündérkirálynő rosszul aludt mostanában. Ez nem volt jellemző a tündérekre: Tündérország lakói jó alvók voltak, s Írisz királynő se különbözött népétől, csak az utóbbi időben voltak nyugtalanabbak az éjszakái, amióta a fiával annyi baj volt. Lala, a királyfi, minél inkább nőtt, annál több gondot okozott anyjának és nevelőjének.

Nem mintha a királyfi valami különösen gonosz kisfiú lett volna, ezt még Aterpater, a varázsló se merte állítani – pedig Aterpater, ha tehette, szívesen talált hibát másokban –, csak hát Lala olyan nem szabályos tündérgyerek volt, mindig mást akart csinálni, mint ami egy tündérhez illik. Nem szeretett rubintáncot táncolni, szappanbuborékban utazni, az alapfokú varázslást gyakorolni, amit a tündériskola alsó osztályaiban tanultak, vagy éppenséggel semmit se tenni, csak üldögélni és beszélgetni a virágok között, ami minden tündér kedves szórakozása volt.

Lala mindig matatott valamit, bontott, szerelt, kalapált; a Tárgyak, amelyek éppen olyan halhatatlanok voltak Tündérországban, mint maguk a tündérek, már voltak is panaszt tenni a királynőnél, hogy Lala, ha nem tud mást kitalálni, kicsavarja a palotában a székek lábát, és megpróbál újat faragni, vagy másképpen visszatenni őket, ami igazán ellenkezik az örök békével, amelyet a tündérek és a Tárgyak egymással kötöttek. „Mit szólnál hozzá, királynő – kérdezte egyszer felháborodottan a gyémántasztal, aki olyan öreg volt már, hogy szakálla fürtjei, mint valami terítő kristálybojtjai, lógtak le a lapjáról –, ugyan mit szólnál hozzá, Írisz, ha a te lábadat csavarná ki valaki, és elkezdené esztergálni? Örülnél? Ugye, nem? Hát akkor légy szíves, és beszélj a királyfival!”

Írisznek mostanában mindig figyelmeztetnie kellett Lalát valamiért. Míg fia pici volt, csupa öröm volt találkoznia Omikronnal, a tündérek nevelőjével, csak jót hallott a gyerekéről; ám ahogy Lala nőtt, Omikron arca egyre felhősebb lett, valahányszor a királynőt meglátta. Tanul a fiú – mondta Omikron –, tanul az, de mindig máson töri a fejét, mint amin kellene.

Nem vásott, dehogy, nem vét az senkinek, egyszerűen csak más, mint a többi. Soha nem volt ilyen tündérgyerek a keze alatt, amióta a világ világ. Vigyázzon Írisz, nagyon vigyázzon! Lehet, az okozza, hogy a kisfiúnak nincsen apja, s a királynőt túlontúl is igénybe veszik az államügyek, nem tud vele eleget foglalkozni, de hát akkor is. Így nem vállal felelősséget Laláért, egyszerűen nem teheti.[…]

Sajnos, Omikron nem tud mindent, Lalával nagyobb a baj, mint a tündérek nevelője gondolja, Lala mostanában olyasmire vetemedett, amire még gondolni sem jó. Ha Aterpater, a varázsló, véletlenül belenézne a Titkok Gömbjébe, s ezt a nevet kiáltja: „Lala!” – a Titkok Gömbje felszínén azonnal megjelenik a Néma Hal, s közölni fogja: „Lala csent! Ellopta a múltkor az anyja szárnyát.” Ha Aterpaternek eszébe jutna kifaggatni a Néma Halat, tüstént kiderülne, mért érkezett a királynő a múltkoriban szárny nélkül a fogadásra.

Írisz sóhajtott, mikor eszébe jutott, micsoda rémület fogta el, amikor a minap a nagy fogadás előtt öltözködni ment, kinyitotta a szárnyszekrényét, ám saját királynői szárnya helyett Lala kis rózsaszínű gyerekszárnyát találta benne.

Azt hitte, menten elájul. Lala nem volt sehol, ő szárnyatlanul ment a fogadásra, s mikor belépett, olyan kínos feltűnést keltett, mintha nem húzott volna cipőt.

Szerencsére az egyszemű óriásokat fogadták aznap, így ki tudta magát vágni azzal, hogy rámosolygott Dagira, az egyszeműek királyára, s azt mondta: mivel az egyszemű szövetségesek szárnyatlan lények, ő maga is otthon hagyta a szárnyát, ne különbözzenek egymástól semmiben. Az udvari nép elragadtatva tapsolt, maga Aterpater is, Dagi király meg egyenesen meghatódott, s vacsorakezdet előtt, mikor a fogadás hivatalos részének már vége volt, minden udvari ember és meghívott sietett ruhatárba tenni a maga szárnyát, hogy megmutassa, szívesen vesz példát a királynőről.

Rémes este volt – emlékezett Írisz –, még szerencse, hogy az egyszeműek a legkevésbé okosak minden szövetséges között; Citót, a gyíkkirályt vagy Minót, a törpék fejedelmét nehezen tudta volna félrevezetni, tüstént rájöttek volna arra, hogy zavarban van, hogy valami bántja. Dagi nem, annak teljesen elég volt, ha időnként azt mondta: igen, időnként meg azt, hogy nem; Dagi figyelmét lekötötte a vacsora.