Jobb adni, mint kapni

GONDOLATÉBRESZTŐ

Valószínűleg veled is megtörtént már az, hogy mérlegelés nélkül segítettél valakin.

- Mi motivált ebben?

- Milyen érzéseket váltott ki benned az, hogy segíthettél?

- Rajtad segített már valaki?

- Mi volt jobb, adni vagy kapni?

- Milyen módon, eszközökkel tudunk másokon segíteni?

- Ismersz olyan közmondásokat, amelyek az adakozáshoz, ajándékozáshoz fűződnek?

Nógrádi Gábor: A talált pénz

Olvasd el figyelmesen a szöveget, hogy meg tud oldani a hozzá kapcsolódó feladatokat!

Benjámint, akinek a beceneve Ben, nagyon szerette a nagyi meg a nagyi, vagyis a nagymama meg a nagyapa. Egyszem unokájukat mindig valami finomsággal várták a nagyszülei. Néha egy tál banán vagy éppen narancs volt az asztalon - de a legédesebb ám, a magnélküli! Néha meg almássüti, mert az volt Ben kedvence, mióta az eszét tudta, azaz hat-hét éve.

Persze az, hogy almássütiből mennyit tudott volna megenni összesen a nagyi szemefénye, sosem derülhetett ki. Annyi rétest a nagymama ugyanis a nagy tepsiben sem tudott sütni, amennyi ne fogyott volna el Benjámin feneketlen bendőjében egyetlen látogatása alatt.

Hanem egyszer csak Benjámin azt vette észre, amikor meglátogatta az imádott nagyit meg a nagyit, vagyis a nagymamát meg a nagypapát, hogy már nem sárgállik narancs az asztalon, legfeljebb egy-egy nápolyi, cukorka. És bizony az almásrétes bódító illata is egyre ritkábban fogadta Haspók Benjámint.

Ben először arra gyanakodott, hogy a nagy tréfamester játszik vele, akit nagyapának hívnak. Csinált már ilyet! Eldugta a meglepetést és úgy tett, mintha nem is várták volna szívrepesve az egyszem unokát. Mintha nem is készültek volna arra egy álló napon át, hogy megérkezzen hozzájuk a legokosabb, a legszebb, a legudvariasabb és egyébként is mindenben a legesleg. A tréfamester olyankor belebújt az újságjába, mintha mittudomén milyen érdekességeket olvashatott volna. A nagymama meg csak a nagyapát nézte összeszorított szájjal, hogy el ne nevesse magát. Ben persze már tudta, hogy hol keresse a meglepetést. Csak be kellett kukkantania a sütőbe vagy a hűtőszekrénybe titokban és már hozta is vigyorogva a sütit vagy a narancsot.

Újabban azonban hiába nyitogatta ki a rejtekhelyek ajtaját, amikor a nagyi meg a nagyi nem nézett oda. Nem volt meglepetés, nem volt sehol semmi. Benjámin nem értette, mi történt, de nem szólt.

Annyi esze már volt, hogy tudja: ajándékot, meglepetést még a nagyszüleitől sem követelhet az ember. Nagyon finom kis libazsírom van - mondta a nagymama, amikor látta, hogy Benjámin ide-oda pislog, miután megette az egyszem nápolyit. - Kenjek egy szelet kenyeret az én kis unokámnak? Vágok rá finom hagymát, vöröset...

Nem kérek - mondta Ben. - Köszönöm. Nem vagyok éhes. És nem értette, miért ilyesmivel kínálja őt a nagyi, amikor tudhatja, hogy náluk otthon már senki sem eszik zsíros kenyeret. Nem egészséges. Amikor már negyedjére-ötödjére is csak egy-egy cukorka vagy zsíros kenyér fogadta Bent, nagyon elszomorodott. Arra gondolt, hogy a nagyi meg a nagyi talán már nem is szereti őt annyira. Talán már nem is tartják legeslegnek. De nem mondott semmit. Csak ült és válaszolgatott a kérdésekre. Mert a nagyiékat minden érdekelte. - Az is, hogy mi történt az iskolában és az is, hogy mikor veheti meg a vizslakölyköt, amire annyira vágyott, és amire másfél éve gyűjtötte a pénzt. Mikor Ben mindenre válaszolt, felállt, elbúcsúzott a nagyszüleitől és elment. Sírni lett volna kedve. De nem akarta, hogy észrevegyék.

A mamája előtt persze nem titkolhatta sokáig, hogy milyen bánatos a nagyiék miatt. A mamája csak rápillantott félvállról, mint tyúkanyó a csibéjére, és már látta, hogy felhős a csemetéje lelke.

Nem kellett sokáig faggatóznia sem, hogy kiderüljön a felhősödés oka. A nagyi meg a nagyi már nem szeretnek engem annyira - mondta Ben és elmesélte, hogy narancs meg almás süti helyett mivel kínálja őt a nagymama.

A mamának erre még a könnye is kibuggyant. Mert ő tudta, hogy miért nincs narancs vagy süti az asztalon. Jaj, kicsim! - sóhajtott, de akkorát, mint egy kisebb tájfun. - A nagyiéknak kevés a nyugdíjuk. A nagyiék nehezen élnek. A nagyiéknak nagyon kell takarékoskodniuk, hogy a villanyt meg a fűtést ki tudják fizetni. - mondta Benjáminnak, mert elég okosnak tartotta a kisfiát, hogy ezt megértse. - Mi szerettünk volna segíteni, de nem engedik. Óriási patáliát csapnak mindig, ha pénzt akarunk adni vagy valamit veszünk nekik. Azt mondják, inkább festessük ki a lakást, mert már igazán ráfér. És ez igaz. Így beszélt Benjámin mamája, miközben homlokát a fia homlokához nyomta, mert szomorkodott. Nagy úr a pénz, ha nincs. Mit lehet tenni? Zsíros kenyeret kell enni.

Néhány nap múlva, amikor Ben a nagyszüleinél volt megint, a nagyi meg a nagyi majdnem összevesztek. Úgy kezdődött, hogy miközben a nagymama egy almát hámozott éppen Benjáminnak, a nagyapa egy papírdarabot vett észre az asztal alatt. Mi az? - morogta. - Mi esett le már megint? Nagy szuszogva lehajolt és - mit tesz Isten! - egy százforintost emelt fel a szőnyegről.

De gazdagok vagyunk! - mordult a mamanagyi felé. - Már csak úgy hajigáljuk a százforintosokat! Mi az nekünk, ugye? Hogyhogy hajigáljuk? - bámult a pénzre a nagyi. - Csak nem képzeled, hogy én?... Nem képzelek én semmit, hanem látom a két szememmel.

A mamanagyi erre gyorsan kikapta a fadobozt a fiókból, amiben a pénzt tartják, és megszámolta a számolnivalót. Itt volt nyolcszáz, vettem kenyeret, tejet, sót, szappant, maradt hatszázhúsz. Ennek semmi híja nincs. Megvan egy fillérig. Azt a pénzt csak te veszthetted el. Én ám! - nevette el magát a papa. - mikor húsz forintnál akkor sincs több a zsebemben, ha kártyázni megyek a térre! Ez igaz - dörmögött a mama és felvont szemöldökkel Benjáminra nézett. Mintha tőle kérdezné... Az is lehet, hogy már régen itt van - mondta Benjámin. - Leesett, elveszett egy hete, két hete... Mert én nem takarítok, ugye? - sértődött meg a mamanagyi. - Mert én nem vettem volna észre ugye? Mindegy az már! - legyintett a papanagyi, és úgy csinált, mint aki megpökdösi a pénzt. - Apád, anyád ide jöjjön! - Mert így szokás. - Elveszett, meglett. - Aztán odaadta a feleségének. - Tedd a fadobozba, hátha megfial. Örültek mindannyian. Pénzt találni szerencsét jelent. No, meg ami szintén fontos: pénzt is jelent!

Nem is bírta otthon magában tartani Benjámin egy másodpercig sem az örömhírt. Rögtön elmondta a mamájának meg a papájának, mi történt a nagyiéknál. Csak úgy leesve száz forint? - kérdezte a mama hitetlenül. Csak úgy hevert az asztal alatt? - kérdezte a papája furcsálkodva. És mind a ketten úgy néztek Benre, mint a cica, ha az egér azt mondja neki, hogy őt kandúrnak hívják. Most mi van? - kérdezte zavartan Benjámin és elvigyorodott. - Nem hiszitek? Hívjátok fel a nagyit! Dehogynem hisszük! - mondta a mama és magához ölelte a csemetéje buksiját. - Csak azt nem értjük, mért van az asztalon a perselyed üresen, amikor már volt benne száz forintod félretéve a kutyára.

Néhány nap múlva Benjámin ismét meglátogatta a nagyit meg a nagyit. Persze akkor már nem pénzt akart az asztal alá dobálni, hiszen neki sem volt több. Csak kíváncsi volt. Látni akarta, örülnek-e még a nagyszülei a talált pénznek. Amikor belépett a lakásukba, a papanagyi a fotelben szundított, a mamanagyi meg pulóvert kötögetett az asztal mellett. Gyere, gyere! - hívogatta a kisunokáját. - Már vártalak. Ben odaszaladt a nagyihoz, de hirtelen megtorpant és a szeme kerekre nyílt. Az asztalon ínycsiklandozóan illatozott egy tál almás sütemény. Belekerülhetett az száz forintba is, ha nem többe.

Forrás: http://docplayer.hu/6547402-Galambnagymama-nogradi-gabor-2000.html