Dublin, Henrietta utca 14.

Bevezetés

A Henrietta utca 14-be lépve a városi élet 300 év történelmét élhetjük át. Megismerkedhetünk azoknak a lakóknak a személyes történeteivel, akik otthonuknak hívták ezt a házat.

A ház rejtélyes élete elevenedik meg a szemünk előtt.

Lépjünk be házba, a történetek Dublin rejtett életét fejtik fel előttünk.

A Henrietta utca 14. szám alatti ház az eredeti állapotában a leginkább megmaradt ház a 18. századból.

Az 1720-as években kezdték el ebben az utcában a házak építését tehetős családok számára. De 1911-re már 850 ember lakott az utcában és közülük 100-an a Henrietta utca 14-es szám alatt.

A ház története az 1700-as években

A ház első lakója a méltóságos Richard, Lord Vikomt Molesworth és második felesége, Mary Jenney Usher volt.

A 18. század végén a későbbi lakosok közé tartozik a méltóságos John Bowes, Írország lordkancellárja, Sir Lucius O'Brien, John Hotham Clogher püspöke és Charles 12. Vikomt Dillon.

A 14-es szám, mint a Henrietta utcai házak közül sok, egy olyan szobaelrendezést követ, amely elválasztotta a köz-, magán- és háztartási funkciókat. A ház öt emeleten épült, korlátos pincével, elöl az utca alatt téglaboltozatos pincékkel, hátul kerttel és istállósorral, és eredetileg egy kocsiház is tartozott hozzá.

Az első emeleti szinten voltak a hivatalos nyilvános fogadótermek. Az elöl lévő fogadószoba az, ahol az Úr vagy Hölgy fogadja a látogatókat, hátul pedig az ebédlő található. Ezen az emeleten volt a ház hölgyének öltözője vagy hálószobája, valamint egy gardrób is. A családi hálószobák a fogadótermek fölött, az emeleten helyezkedtek el, a szolgák lakrésze pedig a padláson voltak. Egy második hátsó lépcső biztosított hozzáférést minden emeleti szinthez a család és a szolgák számára egyaránt.

Ezek a nagy szobák társadalmi terekként szolgáltak, hogy megmutassák lakóinak anyagi gazdagságát, státuszát és ízlését. Dublin györgy-korabeli elitje kedvelte a drága dekorációt, a finom szöveteket és az egzotikus anyagokból, például "dióból" és mahagóniból készült bútorokat.

Az 1800-as évek

Miután 1801-ben Nagy-Britanniában és Írországban elfogadták az Egyesülési Törvényt, minden hatalom Londonba költözött, és a legtöbb politikai és társadalmi szempontból jelentős személyt a györgy-kori Dublinból a Londonba hívták. Dublin és Írország a gazdasági hanyatlás időszakába lépett, amelyet súlyosbított a katonák és tengerészek visszatérése a napóleoni háborúk végén.

Ez fordulópontot jelentett az utca számára - a Henrietta utcát ügyvédek foglalták el. 1800 és 1850 között a Henrietta utca 14-ét Peter Warren ügyvéd és John Moore, az előjogi bíróság proktora foglalta el.

A 19. században a ház szobái más, haszonelvűbb hangvételűek voltak. A finom dekoráció és a bútorok átadták a helyüket az íróasztaloknak, a tollaknak és a papírmunkának a házba beköltözött biztosok, ügyvédek, jogászok és hivatalnokok tevékenységével.

Dublin lakossága mintegy 36 000 fővel növekedett a nagy éhínség utáni években, és kihasználva a szegények olcsó lakhatás iránti növekvő keresletét, a földesurak és megbízottjaik elkezdték átalakítani a györgy-kori sorházakat több lakásos házakká a város új lakosai számára.

1876-ban Thomas Vance megvásárolta a 14-es számot, és 19 bérlakást alakított ki az egy, három és négy szobás szinten.

1900-as évek

Dublinban a bérház jellemzően egy 18. vagy 19. századi sorház, amelyet gyakran több család elhelyezésére alakítottak át. Dublin északi belvárosában bérházak helyezkedtek el; a déli oldalon a Liberties körül, és a déli dokkok közelében.

Az olyan házak, mint a Henrietta utca 14. szám alatti, jelentős változáson mentek át – eleinte családi házként szolgált, amely meghatározott részekkel rendelkezett az urak, a szolgák és a gyermekek számára, ekkor már tele volt családokkal, gyakran egy családdal egy szobában. A régen egy szobaként szolgáló területet két vagy három kisebb szobára osztottak – egy konyhára, egy nappalira és egy hálószobára. Egész családok zsúfolódtak össze kis lakóterekbe, és egy külső csapon és Wc-n osztoztak több tucat másik emberrel ugyanabban az épületben.

Az új független állam megalakulásával Dublinban a lakhatási feltételek javítása prioritássá vált. 1931-ben a Dublin Corporation kinevezte első városi építészét, Herbert Simms-t, hogy javítsa a lakhatás színvonalát a városban. Simms és csapata új közösségeket hozott létre a városközponton kívül, a zöldövezetben, a friss levegőn, ez volt a külvárosok hajnala. Ezeknek az új közösségeknek a fejlődése a dublini bérlakásos élet végét jelezte.

Az utolsó, a 14-es számú ház bérlakói az 1970-es évek végén távoztak, az épületet a tulajdonosok gyakorlatilag elhagyták, miután az alagsor és a harmadik emelet (padlás) már lakhatatlanná vált. A hanyatlás ezen időszakában a városrész elszegényedése felgyorsult, ami a szerkezeti faanyagok rothadásához, a dekoratív vakolatok elvesztéséhez vezetett, így a ház közel állt ahhoz, hogy összedőljön.

Múzeummá alakítása mentette meg a pusztulástól.