Sok száz évvel ezelőtt, csikorgó télben, római katona lovagolt a galliai éjszakában a tábor felé az erdőben. Márton volt az, aki apja akarata ellenére állt a hittanulók közé. Vörös köpenyén, páncélján és kardján kívül már semmije sem volt. Ruháit szétosztogatta a fagyhalálra szánt szegények között a városban, ahonnan jött. Szívszorító állapotok uralkodtak: metsző fagy odakinn a világban, rideg közöny a nyomorgók iránt odabenn a szívekben. Márton útja sietős: sötét van, vadakkal teli az erdő. A tábor kapuit hamarosan zárják, s ő talán egész éjszakára kinn reked ruhátlan a téli éjszakában. Az élete forgott kockán. S amint vágtat az erdőn át, s a kapu egyre közelebb, lova visszahőköl, megállásra kényszerül. Az úton ruhátlan koldus ült. A katona megállt és egy pillantást vetett a kéregetőre: szíven ütötte a vézna, félig megfagyott ember, aki mezítelen karját egy kis adományért nyújtotta felé. Ugyan mit is kezdhetne egy rézpénzzel vagy egy darab kenyérrel idekinn a hidegben? És mit is adhatna neki Márton, hisz már neki is csak a didergés maradt? S amint ott állt, a koldus szemébe nézett, s ahogy a tekintetek találkoztak, fény gyúlt szemben és szívben, és megszületett a mentőötlet. Lekanyarította válláról köpenyét, kardjával kettévágta, és bepólyálta vele a reszkető ember testét. A jelszó elhangzott, fáklya lobbant, a kapu kinyílt, s immár ketten léptek be a biztonságot nyújtó falak közé. Márton a táborban mély álomba zuhant. Álmában az öreg koldust látta. Arca átváltozott, Krisztus mennyei vonásait öltötte magára, és ragyogott, mint a nap.
Loading...
"Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt." Jn 13, 34–35
