A KÖZTÜNK LEVŐ JÉZUS

Katolikus Katekizmus tanítása az Eukarisztiáról

Jézus mondta: "Én vagyok az élő kenyér, aki a mennyből szállottam alá. Aki eszik ebből a kenyérből, örökké fog élni (...). Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, (...) Bennem marad és Én őbenne." (Jn 6,51.54.56)
Az Eucharisztia az Egyház életének szíve és csúcspontja, mert benne Krisztus Egyházát és annak minden tagját társítja a dicséret és hálaadás áldozatához, melyet Ő egyszer s mindenkorra fölajánlott Atyjának a kereszten.
Az Eucharisztia ünneplése mindig magába foglalja: Isten Igéjének hirdetését, a hálaadást az Atyaistennek minden jótéteményéért.
Az Eucharisztia Krisztus húsvétjának emlékezete: azaz az üdvösség Krisztus élete, halála és föltámadása által beteljesített mű, amely a liturgikus cselekmény által jelenvalóvá válik.
Krisztus, az Újszövetség örök Főpapja, a pap szolgálata által maga ajánlja föl az eucharisztikus áldozatot. Ugyanakkor, mert valóságosan jelen van a kenyér és a bor színe alatt, Ő maga az eucharisztikus áldozat.
Egyedül az érvényesen fölszentelt papok vezethetik az Eucharisztiát, s konszekrálhatják a kenyeret és a bort, hogy az Úr testévé és vérévé váljanak.

Katolikus Katekizmus tanítása az Eukarisztiáról

A szentség lényeges jelei a búzakenyér és a szőlőbor, melyekre a pap lehívja a Szentlélek áldását és kimondja azokat a konszekráló szavakat, melyeket Jézus az utolsó vacsorán mondott: "Ez az én testem, mely értetek adatik. (...) Ez az én vérem kelyhe (...)".
A konszekráció által történik a kenyér és a bor átlényegülése Krisztus testévé és vérévé. A konszekrált kenyér és a bor színei alatt maga az élő és dicsőséges Krisztus van jelen igazán, valóságosan és lényegileg, az Ő teste és vére, Lelkével és istenségével együtt.
Az Eucharisztiát, mint áldozatot mind az élők, mind a megholtak bűneinek jóvátételére, s Istentől lelki vagy testi jótétemények elnyerésére is fölajánljuk.
Ha valaki tudatában van annak, hogy halálos bűnt követett el, nem járulhat az Eucharisztiához, amíg föloldozást nem kapott a bűnbánat szentségében.
Krisztus testének és vérének vétele növeli az áldozó egyesülését az Úrral, megbocsátja bocsánatos bűneit és megőrzi a súlyos bűnöktől. Mivel az áldozó és Krisztus között a szeretet kötelékei erősödnek, e szentség vétele erősíti az Egyház, Krisztus titokzatos testének egységét.
Tekintettel arra, hogy Krisztus jelen van az Oltáriszentségben, imádó hódolat illeti meg. A legszentebb szentség meglátogatása "az Úr Krisztus iránt (...) a hála bizonyítéka, a szeretet záloga. "
Krisztus, amikor ebből a világból átment az Atyához, az Eucharisztiában nekünk adta a dicsőség zálogát: a szent áldozatban való részesedés a Szívéhez tesz hasonlóvá, fönntartja erőinket a földi élet zarándokútján, ébren tartja bennünk az örök élet vágyát, és már most egyesít a mennyei egyházzal, a Boldogságos Szűzzel és az összes szentekkel.

Kenyered és borod
A Jézus Krisztus Szupersztár című filmből
Zene: Andrew Lloyd Webber
Fotó: részlet a filmből

Utolsó vacsora

Oltáriszentség, Föld és Ég
népének

1938-as EUKARISZTIKUS KONGRESZUS

Pécsi Egyházmegyei Levéltár - Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus: 1938 – 2021 (2.)

Szent Klára

Favarone lovag és Hortulana asszony elsőszülött leánya volt Klára. Családi palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház terének egyik oldalán állt. Klára még kisgyermek volt, amikor a városban összetűzések kezdődtek a nemesség és a polgárok között. 1202-ben háború tört ki Assisi és Perugia között, s Klára családjának egy időre el kellett menekülnie Perugiába, mert nem voltak biztonságban a kereskedőktől és a polgároktól.

Különös, hogy ezekben az összetűzésekben az ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő, Pietro Bernardone fia, Ferenc.
Klárának két húga volt: Ágnes és Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat őszinte jámborságra nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára. Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki.

Bernardo di Ranieri, aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek.

Beszélgetés Ferenc-Mária nővérrel – nek.szerzetesek.hu

Itt, Szécsény Ágacskájában” hogyan találkoztok Krisztussal az Eucharisztiában?
Engedd meg, hogy Szent Klárával kezdjem, hiszen nála nagy szerepet kap az Eucharisztia. Az Életrajzban azt olvassuk, hogy amikor a szaracénok megtámadják San Damiano monostorát, akkor a nővérek között kitör a pánik; odavannak, hogy mi lesz velük. Azt kell elképzelni, hogy a monostor Assisi városának falain kívül van, tehát nincs a város hatalmában, védelmében. A nővérek ott vannak a semmi közepén és rettegnek. Klára kihozatja a szentségtartót (egy ládikó, benne az Eucharisztia), kézbe veszi és kéri az Úr oltalmát: “Uram, oltalmazz meg bennünket!” Azt a választ kapja az Úrtól, hogy “Megoltalmazlak téged mindig!” A katonák pedig elmennek. Nem tudni, mi történt, de csoda. Ez még egyszer megismétlődik, amikor az egész várost támadják meg a szaracénok. Akkor is Szent Klára jár közben, és megmenekül a város. Ezt úgy hálálják meg a lakosok, hogy a város védőszentjévé teszik meg később Szent Klárát, az ő oltalmába helyezik a települést. Így az Eucharisztia nekünk is erő és oltalom, Ő, aki Szent Klárát oltalmazza és vele mindent, ami csak körülveszi, így minket is.

Ezen kívül az Eucharisztia nekünk – akárcsak Szent Klára nővéreinek – mint jelenlét nagyon fontos. Úgy kell elképzelni, hogy mi itt a monostorban öten élünk, és rajtunk kívül egyetlen egy jelenlét van, az isteni. Mi, szemlélődő rendként nem sürgünk-forgunk emberek között. Tehát nincsenek külső jelenléteink, kivéve, amikor jönnek hozzánk, mert fogadunk csoportokat, egyéneket. De a monostoron belül nincs más jelenlét számunkra, csak egyetlenegy: az isteni. E felé az egyetlenegy jelenlét felé fordulunk mindnyájan. Ott vagyunk közösségben és ott találkozunk – ebben az egyetlenben. Maga az Eucharisztia hozza létre a közösséget: az, hogy Benne élünk, és hogy Ő bennünk él.

Amikor ott vagyok az Oltáriszentség előtt, akkor nagyon intenzíven tapasztalható, hogyan hat Isten folyamatosan. Akkor is, amikor csend van, bennem és körülöttem, és nem az érzelmek, meg nem az érzékelhetőség fogja fel Őt. A jelenléte annyira élő, és azt tanítja, hogy az Ő jelenlétében én is jelenlétté válhassak. Ugyanolyan jelenvalóvá Őbenne. Ez nyilván egy szerzetes számára nem csak azt jelenti, hogy jelen van az Úr számára, hanem jelen van mindenki és minden számára. Nekem például az Eucharisztia ebben nagyon-nagyon sokat tanított és tanít. Hogy nem csak úgy vagyok, és fél füllel figyelek, ott is vagyok, meg nem is, elvagyok a gondolataimban, a magam istenkapcsolatában. Nem. Egyszerűen vagyok. És hadd mondjam ki – mert ha az imában már kimondtam, akkor kimondhatom így is: ahogy az Úr kimondja, Vagyok, aki vagyok” az égő csipkebokorban, ez tulajdonképpen az Eucharisztiában ugyanúgy kimondódik, és az Eucharisztia jelenlétében, az Eucharisztiában élve, én is kimondhatom, hogy „vagyok, aki vagyok”.

És még valami, ami nagyon intenzív a szentségimádásban: a teremtés. Mindig úgy jövök ki a szentségimádásból, hogy teremtődtem, megint. Folyamatosan teremtődök. Szent János evangéliumában a prológusban olvasható: „Nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” Ezt el szoktuk küldeni a messzi múltba, hogy akkor ez volt, a teremtés, és egy pillanatba, statikusan beállítjuk a teremtést, de nem: minden általa van és nála nélkül semmi sincs, ami van, mert, hogy ez folyamatosan történik. Tulajdonképpen ezt jelenti számomra az Eucharisztiává válás is. Nyilván ennek egy nagyon intenzív mozzanata a szentáldozás, mert valóban magamhoz veszem, de egy szentségimádásban is megtörténik ez a fajta eggyé válás.

Úgy tudom, a megtérésed az Eucharisztiához kötődik.
Tulajdonképpen én az Eucharisztiában tértem meg. Nem voltam hívő ember, nem nevelkedtem keresztény családban. Egyszer elhívtak egy bérmálásra, és akkor léptem be életemben először templomba, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és mi a bérmálás.. 14 éves voltam. Elkezdődik a szentmise, semmit nem fogok belőle, de ott vagyok. Bérmálás: semmit nem értek. Folytatódik a szentmise, és amikor elérkezik oda, hogy „Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit”, akkor egyszerűen feltárult előttem, hogy ki az Isten Báránya, ki az, aki elveszi a világ bűneit. Amikor arról beszélek, hogy belső bizonyosság, meg ismeret, nekem ez volt az első Isten-tapasztalatom. Nem az, hogy valamit tett az életemben, hanem feltárulkozott, hogy ki Ő.

Beszélgetések az Eucharisztiáról szerzetesekkel

A nagy megtérés később végül is az volt, amikor az Úr hosszas hívására igent mondtam: tíz évig ellenálltam. Amikor igent mondtam, elvezetett a Klarissza Remeteségbe. Klarissza hivatásunk egyik lényege az, hogy nincsenek külső tevékenységek, nincsenek külső szálak, nincs, amin még el lehet bolyongani, gondolkodni, tevékenykedni, akármi, hanem koncentráltan nincs más, csak az Isten és én. A mi kapcsolatunk a lényeg. Akinek erre hivatása van, az erre teremtetett. A jelöltségem ideje alatt én minden este zokogva adtam hálát, hogy „Uram ide hoztál, itt vártál, én meg mentem jobbra-balra, de te megfogtál és letettél ide.”