Loading...
Loading...
Loading...
Ablaknak lenni a transzcendens felé...Loading...
Loading...
Loading...
Szép Mónika hitoktató, KolozsvárBrassai Sámuel és Apáczai Csere János Elméleti Líceum
A hívatásomról gondolkodva Bruno Ferrero Jézus arca című története jutott eszembe. A történet Epifanio szerzetesről szól, aki felfedezve ikonfestő tehetségét, útnak indul és olyan modellt keres, aki a leginkább kifejezheti Krisztus arcát. Látszólag nem jár sikerrel. Éjjel álmában egy angyal visszavezeti azokhoz az emberekhez, akikkel útja során találkozott. A szerzetes felismeri, hogy mindenki arcában volt valami, ami őt Jézushoz tette hasonlóvá: egy fiatal asszony öröme, egy gyermek ártatlansága, egy beteg szenvedése, egy gyóntatópap irgalma, egy bohóc vidámsága, egy anya jósága...így születik meg egy gyönyörű ikon Epifanio által. Ez a történet jól szemlélteti hivatásom útját minden előzményével együtt.
Istent oktatni, tanítani nem lehet, csak megmutatni lehet, kisugározni a bennünk lévő Istent. Korosztálytól függetlenül segíthetünk egymásnak meglátni a másik emberben Krisztust, visszatükrözni az egymásból áradó fényt. Hitoktatónak lenni nem rutinos, fáradságos munka, hanem folyamatos figyelés, jelenlét, látás, láttatás, elfogadás, öröm, töltekezés, növekedés.
Ennek megértéséhez, megéléséhez hozzájárult elsősorban a családom, ahol a kétnyelvűség illetve szüleim különböző felekezete – katolikus és ortodox – nekünk, gyermekeknek nyitottságot, elfogadást tanított. A gimnáziumban az osztályfőnökömmel kialakított bensőséges kapcsolat, később a középiskolai évek a temesvári Gerhardinumban, ahol a családias hangulat és tanáraink, nevelőink jóságot és odafigyelést sugárzó arca mind-mind megéreztették velem, hogy az én kezemben is “ecset” van, és ez az “ecset” ajándék, Tőle van. A kolozsvári teológiai tanulmányaim is ezt erősítették bennem, “ablaknak lenni a transzcendens felé” tanárom egyik mondata most is elérendő célként él bennem.
Ennek megértéséhez, megéléséhez hozzájárult elsősorban a családom, ahol a kétnyelvűség illetve szüleim különböző felekezete – katolikus és ortodox – nekünk, gyermekeknek nyitottságot, elfogadást tanított. A gimnáziumban az osztályfőnökömmel kialakított bensőséges kapcsolat, később a középiskolai évek a temesvári Gerhardinumban, ahol a családias hangulat és tanáraink, nevelőink jóságot és odafigyelést sugárzó arca mind-mind megéreztették velem, hogy az én kezemben is “ecset” van, és ez az “ecset” ajándék, Tőle van. A kolozsvári teológiai tanulmányaim is ezt erősítették bennem, “ablaknak lenni a transzcendens felé” tanárom egyik mondata most is elérendő célként él bennem.
Tizenkét éve hitoktatok Kolozsváron, a “Brassai Sámuel” és “Apáczai Csere János” líceumokban. Már az első tanítási évemben kikristályosodott szerepem: eszköz vagyok, és nem csupán ismeretátadásra van szükség, hanem a szerető Isten elsősorban magunkban és társainkban való felismerésére, megtapasztalására. A vallásórák számomra ma is ilyen lehetőségek, az Istennel, önmagunkkal és a mellettünk lévőkkel való találkozások. Módszereim kiválasztásában is ez az elsődleges szempont. Olyan jó érzés tudni, és tudatni, hogy együtt járjuk ezt az utat. A diákjaimtól nagyon sokat tanulok.
A módszertani szolgálatot néhány éve kaptam, hálás vagyok kolleganőmnek, Hodor Erikának, hogy ezt nem kell egyedül teljesítenem. Ezt a szerepemet is a fentiek fényében tudom csak igazán értelmezni, a hitoktató kollegákkal és papsággal egymást kiegészítve és folyamatosan segítve dolgozunk együtt. Öröm megtapasztalni, hogy mindannyiunk számára közös a cél, szeretünk együtt gondolkodni, gyermekeknek lelkinapokat, „Örömszombatokat”, táborokat szervezni. Úgy gondolom vidám kis csapat vagyunk.
Feladatkörömhöz tartozik a teologián tanuló harmadéves hallgatók pedagógiai gyakorlata is. Ezek az alkalmak jó lehetőségek arra, hogy a leendő katekéták kipróbálhassák mindazt, amit az egyetemen elsajátítottak. Jó látni, hogy egy-egy vallásórán megtapasztalt élmény milyen lelkesedéssel tölti el a hallgatókat, erőt merítenek útjuk folytatásához. Velük is “ecsetekről” szoktam bezsélgetni, és arról, hogy milyen nagy örömmel tölt el, amikor Vele együtt festegetünk. Mert igen, ikonfestők vagyunk.
Feladatkörömhöz tartozik a teologián tanuló harmadéves hallgatók pedagógiai gyakorlata is. Ezek az alkalmak jó lehetőségek arra, hogy a leendő katekéták kipróbálhassák mindazt, amit az egyetemen elsajátítottak. Jó látni, hogy egy-egy vallásórán megtapasztalt élmény milyen lelkesedéssel tölti el a hallgatókat, erőt merítenek útjuk folytatásához. Velük is “ecsetekről” szoktam bezsélgetni, és arról, hogy milyen nagy örömmel tölt el, amikor Vele együtt festegetünk. Mert igen, ikonfestők vagyunk.
