Loading...
– Anyu, én nem akarok felnőni – mondta Móni, égkék szemét anyjára emelte, kötényét babrálta, melyen egy sárga kacsa volt föltartott fejjel.– Nem akarsz? Hát mit akarsz? – nézett ki a mosogatásból az anyja, egy lábossal a kezében.
– Kicsi akarok maradni. – Elszántan nézett anyjára, a konyha kövén meredtek a kis cipők.
– Azt nem lehet. Mindenki felnő.
Móni bement a szobába, az ablakhoz állt. Az ablak előtt szürke, bizonytalan körvonalú fák álltak, a köd lassan beborította őket. Hatalmas ágaikkal olyanok voltak, mint elveszett, ormótlan emberek, akik dermedten nyújtogatják a karjukat. Aztán kihúzta a fiókot, nagy mély fiók volt, benne apró emberek, rózsaszín fejükből finom szálú haj meredezett ki. Egyik egy kis ládában feküdt, a másik egy nyitott gyerekházban. Ezeket rendezgette Móni, kiemelte az egyik babát, és a haját fésülte.
Loading...
Anyja sokára jött be a konyhából. Vizes kezét a kötényébe törölte, megállt a gyerek fölött.– És mit kell csinálni, ha felnő az ember? – Nagy tekintettel nézett anyjára a kék szemű lány, vallatóan.
– Hát… dolgoznak, mosogatnak, építenek rendes házakat. Nézd, milyen jó lesz, ha rendes házakat tudsz építeni, ha felnősz.
– És még mit csinálnak?
– Mondom. Szeretik egymást…
– Ahogy ti, apuval?
– Igen.
– És hogy szeretik egymást?
– Segítik egymást, nevelik a gyerekeiket.
– Nevelik – sokatmondóan, csöndesen mondta Móni ezt a szót, fejét lehajtotta. Megint a kis fióklakás felé fordult, nézte a babáit. – És hogy szeretik egymást?
– Nagyon.
– Hogy kell azt csinálni?
– Mondom… Egymásért élnek, házat raknak, mint te azt a kis lakást, és benne nevelik a gyerekeiket, jókedvük van, mindig muzsika szól… Táncolnak, moziba mennek.
